Szégyen és gyalázat, itt lakunk 30 km-re ettől a csodától és idén voltunk először strandolni Gáborral. Mentségemre szolgáljon, tavaly még icipicinek találtam Őkelmét, nem nagyon akartam pancsolni vinni. Inkább itthon, az udvaron, a biztonságos medencéjében töltöttük a forró nyári napokat. Most nyáron viszont úgy gondoltam, lemegyünk és pancsolunk. Aztán nem úgy alakult a nyár... Mindig volt valami egyéb elfoglaltság, munka ami miatt húztuk-halasztottuk. Festettünk anyukáméknál, nálunk, rohangáltunk járólapért, pincét pakoltunk, festettünk, szóval elröppent a nyár, mint egy pillangó, és mi azon kaptunk magunkat, idén sem jártunk a Balatonon. Aztán múlt hét csütörtökön még lustálkodtunk reggel, Gábor pedig hordta a játékokat hozzánk, amikor szinte egyszerre kimondtuk a varázsszót: menjünk strandolni. Kipattantunk, gyors reggeli, aztán indulás is... ami azért csoda nálam, mert egy veszprémi bemenetelhez órákat készülődök: pelenka, csereruha, tea, játék, stb... És már azon kaptam magam, hogy a kocsiban ülünk és Csopak felé haladunk... Azt hiszem a strandon Gábor volt a legboldogabb gyerek, komolyan ilyet még nem láttam... Félelem nélkül rohant a vízbe, végig vigyorgott, kente az iszapot, lapátozott, sikítozott... Öröm volt nézni. És mi néztük is és boldogan vigyorogtunk, építettük a homokvárat és közben arról beszélgettünk, hogy lehetnénk gyakrabban is spontánabbak, ami persze elég nehéz, a túlszervezett, mindent bebiztosító természetemmel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése