2017. szeptember 7., csütörtök

Elkezdődött

Bizony, bizony. Elindultunk. Nem mondom, hogy nincs görcs a gyomromban. Az a legnagyobb bánatom, nem érzem úgy, hogy partnerek lennénk az iskolával. Nem állítom, hogy ez csak az iskola és a tanító nénik hibája lenne, benne vagyunk mi is természetesen. Előfordul, hogy nem történik meg a nagy egymásra találás iskola és otthon között. Nálunk sajnos - egy év után elmondhatom - ez a helyzet. Pedig úgy gondolom mindkét fél teszi a dolgát becsületesen, és mindenkinek fontos Gábor boldogulása. És valahogy mégsem. Sokat gondolkodtam az elmúlt tanév folyamán, vajon mit lehetne tenni a párbeszéd megindítása érdekében. De semmi sem jutott igazán az eszembe. Szeretném ha kölcsönösen tudnánk nyitni egymás felé, de mindig úgy érzem alárendeltként kezelnek, nem partnerként. És akkor beindul a dacosságom és már nem tudok kedvesaranyoscsicsergőanyuka lenni. A kioktatás nem tesz jót nekem. Az iskola egy éve tud Gábor létezéséről, én azért pár évnyi előnyben vagyok és mindenki, bárki, akárki, tanító néni elhiheti, nálamnál jobban senki sem ismeri őt. Talán apukája még.
Aggódom, mert tavaly elindítottunk egy eljárást a Gábor számár előírt gyógypedagógiai asszisztensért. Az eredménye pedig az lett, hogy szeptember elsején már tárt karokkal várta kisfiút V. az asszisztens. Örültünk, vége lesz az átkozott ceruzaevésnek, mivel lesz valaki aki szemmel tartja, segít neki ha kell, stb. Ám úgy látszik Szabi jóslata, miszerint Gáboron fognak "bosszút állni", beigazolódott. Pedig bíztam benne, hogy nem, hiszen intelligensek és kedvesek a tanító nénik. Emberismeretből megint kaptam egy óriási egyest. Ami vicces is lehetne, csak az a baj, hogy Gábor szenved. Nagyon. Tudniillik második tanítási napon (hétfőn) melléültettek egy kislányt, akit nem bír elviselni. Olyan szinten, hogy jelenleg nem akar iskolába menni, azt kérdezgeti mikor lesz az őszi szünet. Egy olyan gyerek, aki tavaly azon mérgelődött, hogy minek vannak szünetek, hiszen akkor zárva van az iskola. Bizony. Azért óriási változás ez... Ja és a két gyereknek helyet kellett cserélnie, így V. már a kislányt segíti aki mindig lemarad. ??? Tehát jelenleg az a helyzet, hogy szereztünk asszisztenst egy kislány mellé. Tökjófej szülők vagyunk. Még nem tudom mit fogunk tenni, mert lépni muszáj lesz. Kedd reggel tanító néni mosolyogva közölte velem, R. mellé is kell ülnie valakinek. ÁÁÁÁ. Bízom benne azért jót tett a lelkének ez a lépés, és így legalább ő elégedett, bár elég szomorú, ha egy gyerek kétségbeesése okoz számára örömet.
Kezdem érteni miért dönt sok szülő az otthon tanítás mellett. Csak az a gond, hogy Gábornak kellenek a szociális interakciók. Nagyon. Ezért számunkra a magántanulóság nem járható út.
Féltem a gyerekem. Utálom az iskolát.

2017. április 7., péntek

Csillapítanám a szomjamat..

A címben található megjegyzés három nappal ezelőtt, vacsora után hangzott el Gábor szájából. Egy csomót echolál, vagyis visszhangzik, de olyan jól tudja, hogy nem tűnik fel az embereknek. Ezzel a mondattal is találkozott valahol és este fél nyolckor úgy gondolta - teljesen helyesen - alkalmazza a hallottat. Amúgy jól telnek a mindennapjaink. Vagyis nem mindig jól. Van amikor jól, van amikor kevésbé jól. De a 'hogyan továbbokra' mindig megtaláljuk a válaszokat. Hol előbb, hol később.
Kisfiú szeptembertől iskolás lett. Sokkal jobban vette-veszi az akadályokat, mint reméltük. Gyógypedagógiai asszisztens nincs mellette, sőt pedagógiai asszisztens sem. Egyedül boldogul. Úgy-ahogy. A gyerekek szeretik, szófogadó, így a tanító nénik is szeretik. Azt, hogy milyen őrült kontroll alatt tartja magát reggeltől délutánig csak mi tudjuk. Meg persze ő. Annyira elfárad szegény ettől a megfeszített figyelemtől, mire hazajön az iskolából szinte zombi. Szerencsére házi feladat jellemzően nem marad. És szigorúan nem gyakorlunk, csak hétvégén. Akkor sem visszük túlzásba, nem akarom elvenni a kedvét a tanulás örömétől. Nem akarom, hogy 'jajmármegintgyakorolnikell' legyen. A tanító nénik fogadó órán nem tudtak beszámolni nagyobb gondokról, inkább dicsérték. Egy baj van vele, mondták, nem olvas gyorsan. A tanító nénik szerint. Könyörgöm, elsős. Szerintünk szépen olvas. És a gyógypedagógus fejlesztője szerint is szépen olvas. Ami pedig nagyon fontos, érti is, amit elolvas. Bólogattam, persze, persze majd gyakorlunk itthon. De nem nagyon akarom nyúzni. Erre tegnapelőtt délután hazajött egy könyvvel és a fejlesztés után - későn - olvasta. Elég fáradt volt, ezért tele hibával, még az egyszerű szavakban is hibázott. Apja kijavította, erre összedőlt a világ. Ami azért félelmetes, mert ha összedől a világ, akkor bántani szokta magát. Szerencsére nem jutott el odáig. Most akkor mi legyen? Gyakorlás itthon szétesett gyerekkel, aki képtelen figyelni és javítás után elveszíti az önkontrollját, ezzel szétcsapja az esti családi idillt? Vagy nemgyakorlás itthon, viszont akkor - mivel nem tud még füllenteni sem - simán eljut az iskolába a híre, hogy ma sem, ma sem, ma sem, ma sem, és pénteken sem gyakoroltam otthon olvasást. Hát, valószínűleg az utóbbi várható, ismerve a hozzáállásunkat (ami erősen gyerek-központú, de nem szégyelljük).
Voltunk világnapon idén is. Persze 5 perc után hangos volt a koncert, sok az ember. Szokásunkhoz híven félrevonultunk, aztán még félrébb, végül az udvaron kötöttünk ki. Kis madárcsicsergés, zöld fű: kisfiú szenzorai rendbe jöttek, mehettünk vissza. De távolabb a történésektől, ami nem okoz már gondot, sok más mellett ezt is el tudtuk engedni. A lufis felvonulás után kapott egy fagylaltot (csodálatosan langyos idő volt, még este is). Akkor készítettem róla telefonnal egy fotót. Ha ránézek, benne van minden, amit az autizmusról gondolok: a fiam kék lufikkal (idén három kellett), háttal a világnak, elégedetten nyalogatva a csokoládé fagylaltot, halad felfelé a lépcsőn.


Összességében boldog család vagyunk, hullámvölgyekkel. De ez minden családnál így van. Egy csomó vicces helyzet van Gábor miatt, amin napokig tudunk derülni, a nem annyira vicceseket pedig megoldjuk, vagy megoldást keresünk. Nincs is más hátra, mint előre.