2010. november 30., kedd

Elmélkedtem

Vendégségben voltam egy kedves szkrepp-társamnál a blogján. Az Ő bejegyzése gondolkodtatott el kicsit és bevallom azóta is sokat motoszkál a fejemben pár gondolat. Mikor teszünk jót a gyerekünkkel-gyerekünknek. Ha különféle tesztekkel gyötörjük, nyaggatjuk a sikeres felvételi reményében oviban, általános iskolában majd a középiskolában? Volt ilyen ismerősöm, még abban az időben amikor Balázsom ovis volt (hűderégen). Nagycsoportos kisfiát matematika-tagozatra akarta anyuka, ezért mindennap(!) óvoda után órákat matekoztak. Ha hibát vétett a kicsi, akkor minden egyes hibáért újabb(!) feladatot kapott. Felvették a hőn áhított tagozatra, jó eredményeket ér el azóta is. De ilyen áron? Volt egy beszélgetésünk és arra a kérdésére milyen koncepció szerint neveljük Balázst akkorára pattant ki a szemem, mint egy lavór. Koncepció? Hát nekünk olyan nincs. Nincs? Nincs. Van erdő-mező kirándulni, termést gyűjteni, focipálya focizni, utca jókat biciklizni és krétával rajzolni, és mindenhol énekelni-mondókázni, de koncepció az nincs. Azért elgondolkodtam, jóanya vagyok-e? Úgy döntöttem igen. És matektagozat helyett rajzra írattam Balázst. Aztán zeneiskolába és úszni (mert a sport fontos, de csak addig, amíg kedvvel csinálja). Ja a nyelvtanulást kifelejtettem. Másodikban kezdte el, nem az oviban. Jelenleg 19 éves, nyelvvizsgára készül és egyetemre. Soha gondja a tanulással nem volt. Jelenleg is zeneiskolába jár, szereti. Tág látókörű, érdeklődő, "jófej" fiatalember lett belőle. És büszke is vagyok Rá nagyon. Vallom: egy gyerek legyen gyerek. Persze tudom a mai világban fontos az iskola. De fontos az is, hogy ne értelmileg szuper, érzelmileg viszont sérült gyerekeket adjunk a világnak. Ha Balázsom nem tanult volna jól, vígan adtam volna asztalosnak, ha ahhoz lett volna kedve. Szeressen élni, szeresse azt, amit csinál és akkor boldog lesz. A boldog ember pedig egész ember. Témához kapcsolódó, de kicsit lejjebb életkorban. Gáborom 16 hónapos. Kéthetente szuper védőnéninknek köszönhetően Tipegő-klubba járunk. Éppen ma volt egy találkozó, logopédus vendéggel, aki a beszédfejlődésről tartott nekünk egy kiselőadást. Sokat okosodhattunk, rövid idő alatt és mondhatom egy csomó mindenben megerősített (nesze nektek tesztek, Gábor sem fog tesztelni benneteket...). Szóba került az idegennyelv-tanulás is. (A klubban jelenleg a legidősebb gyerek áprilisban lesz három éves.) Fiatal, teljesítmény centrikus anyukák vannak (matróna vagyok közöttük), és miközben pelenkáznak, már azon gondolkodnak hova, mikor. Logopédus megerősített ebben a gondolatomban is: amíg a gyerek az anyanyelvét nem tudja biztosan (nyelvtani szabályok), ez körülbelül 8 éves kor, addig nem szabadna idegen nyelvet tanulnia. Bár azt is kijelentette ez az Ő magánvéleménye, de mivel elég régiróka már a szakmájában, a tapasztalata mondatja vele ezt. (És egy nyelviskola tanára vagy vezetője biztos mást állítana.) (A kétnyelvű babák más tészta, Ők születésüktől párhuzamosan tanulják a két nyelvet. De nyolc hónapos kor után már nem szabad elkezdeni, mert akkor már idegen nyelv lesz.) Szóval természetes, hogy aggódunk (jóanyavagyok???) mert a lehető legjobbat akarjuk annak, akit a világon a legjobban szeretünk. De itt a lényeg: nem kell jóanyának lennünk, bőven elég elégjónak lennünk. (Ezt a cikket megkeresem és ha megtalálom idemásolom.) Csak szeressük Őket, nagyon. Mert csemetéinknek arra van a legnagyobb szükségük.

2010. november 24., szerda

Karácsonyi képeslap és egyebek

Szóval képeslap. Nagyon szeretek küldeni. Ha elutazunk valahová (ritkán) vagy éppen karácsonyra. (Kitől örökölte Balázs?) Kapóra jött a Cewe-játék, ahol képeslapot kellett alkotni, feltölteni a Galériába. A nyeremény pedig: a feltöltők közül 10 ember ajándékba kapja a képeslapját. 17 képeslap érkezett a kihívásra. Krisssz és Eszter pedig úgy döntött mindenki megkapja az alkotását. Ez annyira kedves döntés volt, mivel rossz lett volna akkor is, ha nem vagyok benne a 10-ben, de akkor is, ha benne vagyok. Először azért mert Mr Random már nem kedvel annyira (biztos összeállt Fortunával, aki kimondottan utál...) második lehetőség szerint, nem lett volna jó arra gondolni, hogy hét ember - aki megérdemelte volna - kimaradt. Így viszont mind a 17-en nagyon örülhettünk és nagyon örültünk is. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb képeslapok születtek, amúgy. Én most készítettem először (nem utoljára) és elég sok probléma volt velem. Krisssz végtelen türelmét ezúton is köszönöm. Mi lenne velünk Nélküle? Az üdvözlő pedig - bár nem tökéletes - az enyém, és mindenki ilyet fog kapni idén. Mutatom:


Horváth Veronika papírjára készült, Krisssz arany hópelyheivel, maszkjával és karácsonyfa-sziluettjével. Ez utóbbival terveim voltak. Beragasztózom és arany csillámmal díszítem. Jól hangzik, ugye? Az eredmény pedig: jelenleg a lakás 89 százalékát borítja vékony rétegben arany csillám. Megtalálható a nappaliban, a fürdőben, a szobákban, a konyhában, egész egyszerűen mindenhol és mindenen. (Azt mondtam a fiúknak idén kicsit korábban elkezdtem a karácsonyi dekoráció elhelyezését, de nem hitték el...) Gábor lassan Aranygyermek lesz, csillog mindenhol. Mondjuk ennek Ő az oka, mert miközben csillámoztam, mindig odajött szeretgetésért, ahelyett, hogy apukájával építőkockázott volna... Este a pelenkájában is találtam némi csillámot, ki érti ezt? Szabi azt mondta, nem olyan rossz így a dolog és mivel kellően csillogok, nem kell drága aranyékszerekre költenie. És amíg a szalonnáján nincs, Őt nem zavarja. Balázs szerint még a nyúl is aranyló lesz nálunk jövőre... (Gondosan titkolom előtte, hogy Ő is eléggé ragyog, ha úgy esik rá a fény...) Bizakodtam, hogy majd a porszívó, de lehurrogtak, mondván gondoljak a karácsonyfatüskékre. No nem baj, vigasztal az a tudat, hogy az összes rokon aki megkapja a lapokat, szintén aranyfényben fog csillogni. (Legalább mindenki tudja majd, kikhez fűznek rokoni szálak...) Vagy ez kárörvendés??? Amúgy ezúton jelentem be Tisztelt Olvasóimnak SOHA NEM FOGOK HAGYOMÁNYOS SZKREPPET készíteni! (Bár soha ne mond, hogy soha...) És az is biztos, jövőre majd valami mást fogok kitalálni. (Csak tudnám mit fogok csinálni a maradék 4 üvegecske csillámmal?)

Bajban vagyok!

Múlt héten kaptam egy blogdíjat Pufiindiántól. Nagyon boldoggá tett, de... Elkezdtem gondolkodni kinek küldhetném tovább. És itt jön a baj. Kisnyúlnál és Krisssznél olvastam, nem szeretnének kapni. Megértem és tiszteletben is tartom. Csak akkor kinek küldhetem tovább? Jó lenne ha a blogra pillantva egyből egyértelmű lenne, ki fogad díjakat és ki nem. Nem szeretnék senkinek kellemetlenséget, ha elküldöm de Ő nem szeretné megkapni. A káposzta párolása közben (toros lesz az ebéd) körbeszaladtam és szinte mindenki megkapta már, akinek küldeném. Mi tévő legyek?

2010. november 16., kedd

Játék

http://hungarian-speedtest.10-fast-fingers.com/ Krisssznél jártam nemrég és nála találtam ezt a nem is olyan rossz játékot. Érdemes kipróbálni... Én megtettem, de nem sikerült 70 szó feletti eredményt elérnem. Most majd gépelgetek esténként... Azért a 69 szó hiba nélkül sem olyan rossz, ugye? Nem szöveg, tehát nagybetűk és írásjelek nincsenek, így azért nem olyan nehéz.

You reached 299 points, so you achieved position 692 of 8299 on the ranking list
You type 378 characters per minute
You have 69 correct words and
you have 0 wrong words

Eheti

Hurrá-hurrá! Sőt hip-hip! Rég letten ilyen hamar-gyorsan készen. (Mostanában mindig péntek-szombatra készülök el.) De most háromszoros hurrá, mert kész lett. Sajnos fotóm nincs újabb, pedig elgondoltam, hogy beleültetem Gábort egy halom avarba. De nem lehet, mert hiába van gyönyörű, napos idő, a levelek vizesek. Én pedig nem vagyok hajlandó kockáztatni. Nálunk már amúgy sincs a kertben levél, mert szépen összegereblyéztük és ment a komposztba (a föld alá, mert már majdnem fel is van ásva a kert). Így maradt ez a szeptemberben készült fotó, amikor gombáztunk Szabival, jobban mondva Ő gombázott, én meg próbáltam lebeszélni, hogy még 10 kilót szedjen. Bevallom sokat kínlódtam az árnyékkal, még a gyakorlatban is kipróbáltam milyen lehet ha felülnézetből látjuk, nem tökéletes, de én sem vagyok az, (he-he) így jó lesz. Felhasználtam: asztal-papír, ág: Noshay designs; makk, kavics, virág: Geergos; kicsi papírok a csipketerítővel, ragacs, levelek: Krisssz


A feladat, hogy egy asztalt alkossunk felülnézetből. Én először a táskámat akartam "kiönteni" az asztalra, de aztán rájöttem, hogy már nem szemhéjfesték, szemceruza, szájfény meg hasonló érdekes dolgok vannak benne, hanem cserepelenka, nedves törlőkendő, cserebady, teás cumisüveg és néhány játék. Ezért úgy döntöttem marad megszokott főszereplőm. Gábor nagy gyűjtögető, (olyan, mint én) imádom Minden érdekes dolgot hazahoz. Képzeljétek el amikor elkezdtek hullani a levelek, egy sétánkat... Már ott tartottam, kézikocsit kell magunk után húzni... Kavicsok, száraz ágak... minden jöhet... 

Köszönöm Pufiindián!


Díjat kaptam! És nagyon meghatódtam, köszönöm Pufiindián a kedves szavakat is a díj mellé. Hogy eleget tegyek a "szabályoknak", rögtön folytatom is:

1. Köszönd meg, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további 7 blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról 7 dolgot.

1. Köszönöm Pufiindián!
2. Kitettem.
4. Hűha, még gondolkodom... (de nem azért, mert nem tudok  hét blogost, hanem azért, mert hetvenhetet tudok akinek továbbadnám...)
5. Ha meglesznek, ígérem linkelem...
6. Ezt is megteszem...
7. Első: A nick-nevem húgom nagyobbik kislányától, szívemcsücske Hannától való, aki nem tudta kimondani a Zsuzsit, Puzsi lett belőle. Tehát Ő a második keresztanyám...
Második: 38 és fél éves vagyok...
Harmadik: igyekszem mindig pozitívan szemlélni a dolgokat, de könnyen elbizonytalanodom...
Negyedik: nagyon szeretek Márkón élni.
Ötödik: Néha jól esik kicsit egyedül lennem.
Hatodik: Még sohasem voltam a tengernél, szeretném látni.
Hetedik: Imádom a családom. Kicsit, nagyot és a közepeseket is, egyaránt.

Nem tudom ki tervezte ezt a díjat, most nézegettem, ahogy írtam a bejegyzést és nagyon tetszik amit kifejez. A két ember, ahogy a monitorból kihajolva kezet fog. Mi is így fogunk kezet, sok-sok blog- és szkrepp-társammal, sőt előfordul, hogy nem is kezet fogunk,  hanem megöleljük egymást. Sokan egyáltalán nem tudnánk a másikról, ha nem írnánk a blogokat. Így viszont - ha virtuálisan is - találkozhatunk, kicsit megismerhetjük egymást. Ismeretlen ismerősök.


2010. november 15., hétfő

Ajaj...

de régen voltam nálam. Gyorsan fel is pakolom a múlt heti Cewe-kihívásos oldalam:


Technikai kihívás, a filmcsíkot (Krisssz) kellett használni. Gondoltam egy nagyot és felnagyítottam. Került bele egy szép fotó két részlete. A kicsi csíkra pedig három fotó. A középsőn nagyfiam, Balázs és szerelme, Noémi a Garda tónál. Elég kékre sikeredett az oldal, a háttérpapír (Rachel Dickson) és a fotók is, ezért találtam ki a rózsát és a szirmokat (Moani). (Felfoghatjuk szerelmük jelképének is...) Persze így a cím színe is adott lett. A kartonszív Carola munkája. És hétfő lévén itt is a következő kihívás. Már agyalok...

2010. november 6., szombat

Itt van a kezemben!

Miután nyolcszázszor átnéztem, átolvastam, végül is feltöltöttem. De reszketett a kezem... Ésigenigenigen. Elkészült Gábor fotókönyve! A boltban, ahol átvettem egy fiatalember volt a pultnál és a pulton kettő csomag. Mind a kettő az enyém, mivel a második naptáram is kész lett, így egyszerre hoztuk el. Szóval fiatalember. A cetlimet amire a rendelés számát írtam fel, persze megint itthon felejtettem, és a naptáron nem látszott a nevem. Mondtam nyugodtan bontsa ki és nézzük meg, de már annyira reszkettem a könyvért. A könyvön sem látszott rendesen a nevem, de a kicsi képen Gábor volt látható - a borítón, így a fiatalembert meggyőztem, hogy az is az enyém. Elhitte, szerencsére. Fizetésnél megkérdezte, a három forintot ugye már felfele kerekítjük? Persze-persze felfele, de gyorsan ám - itt már reszketett a térdem is. Aztán végre az enyém lett. Futottam ki és a bolt előtt hahóztam Szabinak, aki Gáborral sétált, hogy jöjjön gyorsan és nézze meg, mert én nem bírom. Közben végig az arcát figyeltem. Tetszett neki, erre elkezdtem kérdezgetni: milyen, milyen? Mondta szép. Akkor kérem, én is megnézem. És tényleg szép. Annyit "dolgoztam" vele, de megérte. Jó a kezemben tartani. Most már megértem az írókat, amikor annyira lelkesen forgatják a könyveket, amiket írtak. Pedig hol vagyok én attól... De akkor is. Öröm. Annak ellenére, hogy miután "nagyítóval" is megnéztem, azért kettő hibát felfedeztem. És csapkodhatom a kezem, és verhetem a fejem a falba, mind a kettő az én figyelmetlenségem. Pedig olyan gondos voltam. Mégis maradt benne hiba. (Ezért kellenek a korrektorok és a revizorok a nyomdákban.) Lehet már annyiszor átnéztem, kívülről tudtam és így átsiklottam felette. Az egyik ékezethiba egy kommentben. A másik pedig: újraírtam egy kommentet és elfelejtettem kicserélni a szerkesztőprogramban. Annyira nem vészes egyik sem. Csak legközelebb még gondosabban kell odafigyelnem. De most trallalla-trallalla örülök! És megyek aludni!

2010. november 3., szerda

Emlék

Úgy gondolkodom mindig magamról és a szeretteimről, mintha féltő gondoskodással megformázott cseréptálak lennénk, szépen díszítve. Aztán rajtunk áll már mi kerül a tálba... (Kicsi ibolyacsokor, aranyvessző, nyári eső, sárgálló búzamező piros pipacsokkal, színes levelek, formás termések, kacskaringós ágak, roppanó szőlőszemek vagy éppen zúzmara a fenyőágon. És még hasonló, más számára esetleg "értéktelen" dolgok. Hiszem, bár nem vagyok hívő sajnos, ezekért érdemes élni.) Aztán ahogy öregszik az ember , egyre több féltve őrzött tálból lesz törött cserép. Dédszülők, nagyszülők... De az emlékek velünk maradnak. És így az is, akire emlékezünk... Sok minden kavargott bennem, amikor olvastam Krisssz írását a Cewe oldalán. Sajog Attila hiánya és szerintem életem végéig sajogni is fog, de már el tudom fogadni, Neki ennyi adatott. 14 éves voltam, amikor olthatatlan szerelembe estem Attilával, négy év múlva fiatalasszony voltam, öt év múlva pedig anyuka. Senki sem értette mire ez a nagy sietség. Hát ezért kellett, bár sem Ő, sem én nem gondoltuk, nem sejtettük, merre halad, hogyan alakul az életünk. 35 év nem a halál ideje, terveink voltak, sok-sok tervünk. És persze, mint annyian sokan mások, mi is együtt akartunk megöregedni... Másfele kanyarodott az életünk. Beteg lett, négy és fél évig küzdöttünk. Ő értünk, mi érte. Nem sikerült, belefáradt, feladta. És ez volt a legnehezebb. Haragudtam is Rá sokáig. Sajnáltam magam, őszintén, vigasztalhatatlanul. Végül megértettem, nem hagyott bennünket cserben, és senki sem tehet róla, hogy így alakult. Hiányzik, de szeretek élni, és én már tudom mit ér egy élet. "Hogy lásd, egy napod mennyit ér, Néha látnod kell, Az élet hogyan fogy el..." (Zorán) Ennyi bevezető után jöjjön az oldal. (A szívem is benne van...)


 
 Felhasználtam: papír, levelek, maszk, glitter: PST Designs, virág: Geergos.

A fotót már használtam, de nagyon szeretem, és mert nincs is sok fényképünk, így biztos fogom is még. A komment pedig:
Nem is tudom hol kezdjem… Talán az elején, amikor két, "nagyongyerek" egymásra talált? Vagy a közepén? A házasságkötésnél, majd egy évre rá, a születésednél? Vagy a végén? Igen, azt hiszem a végén fogom kezdeni… Annál az évnél, amikor számunkra megállt az idő. Apa meghalt. Türelemmel viselt szenvedés után… De, ha emlékszel, ez a szenvedés csak a végén… Mert a betegsége nekünk nemcsak küzdelemről, fájdalomról, szenvedésről szólt általában. A kemoterápiák, sugárkezelések, műtétek sorában Apa tudott maradni. Aztán a hír. Azon a napon, reggel nyolc órakor már nem bírta tovább... Fájdalom, könny. Sok-sok könny. Zsanáék vittek el, „birtokotjárni”. Kicsi megnyugvás volt számodra az a környezet. Csak pénteken kaptalak vissza, a temetés napjára. Délelőtt még vadvirágot szedtetek, a csokrod Apa koporsójába került egy levéllel együtt, amit Te írtál Neki. Aztán a temetés. Emelt fejjel, Zorán dalaira. Állandóan Apa óráját nézegetted. Akkor még a zsebedben volt, azóta Móci átalakította a csuklódra, s vigyázol rá nagyon. Nagyon büszke voltam Rád, okos, bátor nagyfiam. A temetés után kínok, nemalvás, nemevés, nemnyugvás. Miért? Miért? Miért? És akkor kitaláltál egy mesét; Apa kismanó. Talán egy hüvelyknyi. Nem, nem a Matyi. Csak akkora. Körülbelül. De Ő Apa. Ha sétálunk ül a vállunkon. Hol a Tiéden, hol az enyémen. Ha nevetünk, Velünk nevet. Ha veszekszünk, befogja a fülét és roppant boldog, ha kibékülünk. Amikor nem vagyunk együtt, ide-oda repked közöttünk, nem tud választani melyikünkkel legyen... Cinkossá tett bennünket ez a manó-dolog, sokáig játszottuk. Aztán az idő lassan-lassan újra elindult nekünk: az életünkbe érkezett Szabi, majd Gábor és így újra teljes család lettünk. De apát nem feledjük soha. Karácsonykor késő délután, miután meggyújtottuk a sírján a gyertyákat és hazaérve elkezdjük öltöztetni a fát, válogathat melyik díszen szeretne hintázni. Bár Apát ismerve, inkább a tetején fog ülni… az aranyszínű csillag mellett…