2013. október 20., vasárnap

Húhúhú

Hát igen. Aki évente kétszer ír a blogjába, az így jár. Térképpel is nehezen talál ide. Talán be kellett volna üzemelni a GPS-t... a következő kereszteződésnél fordulj balra - mondom balra, balra, balra... Na mindegy. Itt vagyok, kicsit írok, aztán megyek főznimosnitakarítani. Elég friss élmény, tegnap, tegnapelőtt Fogódzó képzésen voltam. Ez Gáborral kapcsolatos, és tényleg fogódzót adott. Bár Vele kapcsolatban rendben vagyunk. Úgy érzem MI rendben vagyunk és vannak olyanok körülöttünk, akiknek ezt még mindig nehéz feldolgozni, vagy legalább elfogadni. Ha nem beszélünk róla, akkor ez a probléma nincs. Vagy megoldódik, megszűnik. Imádom, amikor a hátam mögött megbeszélik, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja... ami - mármint a beszélgetés - előbb-utóbb így-úgy-amúgy a tudomásomra jut és akkor mérges leszek, majd tanácstalan, majd kiábrándult. JÓL kezeljük Gábort és az autizmusát. És nem vagyok hajlandó A-betűs szónak hívni (Harry Potter) az AUTIZMUSát.
Kezdésnek RZS és KI levetítettek nekünk egy filmet: Mária útja a címe. Spanyol apuka meséli el, hogy mit hozott az életükbe az, hogy kiderült a fia autista. Eszméletlen jó kis film, mindenkinek kötelezővé tenném, napi háromszor a megnézését, aki nem úgy áll hozzánk ahogy kéne. És ez valós probléma nálunk, van olyan voltbarátunk, aki miután megmondtuk neki, mi van Gáborral felénk sem néz. Így azt sem tudtuk tisztázni, hogy nem leprás, így nem fertőző. Tudom vannak egyéb módok: sms, facebook, de egyik módon sem akarom ezt előhozni. És főképpen nem akarok magyarázkodni. Mivel nincs miről. És az is igaz, ha ennyi, akkor ilyen barát volt. De mégis. Ennyire béna emberismerő nem lehetek már, ennyi idősen. Aztán de.
Na mindegy, ez volt a bevezető morgolódás. A kezdeti sokk után magunkhoz tértünk. Szülőcsoportba járunk, havonta: rengeteget segít. Internetet bújjuk: ez is. Mi azt az álláspontot képviseljük, hogy az autizmus nem betegség, hanem állapot, így nem lehet gyógyítani. Segíteni lehet, sőt kell is. Ezért most fejlesztésekre járunk Gáborral. Van olyan fejlesztés, hogy csapatban (4 hasonló korú kisgyerek) szocializációt tanulnak (ez nálunk nagy gond, tavaly az ovi első évét tökmagányosan végiglézengte, csak az óvónénikkel volt hajlandó játszani, beszélni), képzőművészeti terápia (szuperjó, még én is élvezném): zenét, mesét, verset hallgatnak és közben alkotnak: festenek, rajzolnak, gyurmáznak. Aztán van nekünk egy Kati nénink, aki egyénileg foglalkozik Kicsivel. Gábor szeret hozzá menni. Mondjuk az első alkalom után azt mondta, hogy Gáborral nincs semmi gond, elsietett diagnózis, stb. A sokadik alkalom után már nem mondta.
És mivel ez egy szkreppes blog lenne, nem autista, így beszámolok arról, hogy szkreppelek ám. Csak nem annyit, amennyit szeretnék. Most még inkább időzavarban vagyok, mint régebben. De azért készülnek oldalak, fotókönyv lesz belőlük. Egy már készen van, egy oldalpárt megmutatok belőle. Kismamás lesz, mivel amikor Gábort vártam, még nem tudtam szkreppelni (azt sem tudtam eszik-iszik-mossák-e) most viszont már igen, az élmény még friss, így megörökítettem utólag. Aztán készül majd még egy, oldalak már vannak hozzá, de még korántsem teljes. Írtam vázlatot, nagyon jó. És sokat segített Krisssz, a hogy készít fotókönyvet cikkel.


Sajnos a hozzávalókról se halványlila, se sötétlila fogalmam nincs. Bocsánat. Mindenesetre köszönöm mindenkinek, akitől valamit is használtam. És próbálok többször jönni. Mondjuk úgy évente háromszor...

2013. március 25., hétfő

Tilosban járok...

Tudniillik dolgozom, jobban mondva dolgoznom kéne. Szerencsére munkahelyemen senki sem tudja, hogy blogolok, így a lebukás veszélye sem túl nagy. Annyi, annyi minden történt velünk az utóbbi időben, elmondani is sok, hát még leírni. Bár a 10 ujjam szalad a billentyűkön, mint a csuda, köszönhetően annak, hogy iskolába járok megint (hurrá-hurrá) és sokat gépelek emiatt. Ha nagy leszek jogi asszisztens leszek. Az első félévem már a zsebemben és jó úton haladok, hogy a második is meglegyen. Amúgy mindketten, Szabi is és én is új munkahelyen dolgozunk már. Még a nyáron történt, hogy nyomdánk tulajdonosa (jobban mondva a nyomda tulajdonosa) bejelentette, hogy eladta a céget a legnagyobb konkurensünknek. Pár dolgozót átvesznek, de a többségnek útilapu. Nem volt öröm. Még most sem az. Pedig elmondhatom, hogy - ismerve a hazai viszonyokat - még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Szabi is dolgozik már, én pedig január 31-én kiszédelegtem a nyomdából, február elsején pedig már az új munkahelyemen kezdtem. Az új tulajok sokszor felajánlották, mehetünk Vácra dolgozni mindketten, sokat gondolkodtunk is, mi legyen; de nem vagyunk bevállalósok és Gáborral sem tehetjük meg, hogy a hónunk alá csapjuk, mint egy plüssnyuszit és nekiindulunk a nagyvilágnak. Mert ha nem találjuk meg a helyünket, akkor mi lesz? Jövünk vele vissza? Ez még egy normálisan funkcionáló kicsinek sem lenne vidám, Ő viszont speciális eset. Így maradtunk itthon. Azért néha eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha... hiszen a nyomda mindkettőnk számára örök szerelem marad. (Jelenleg egyikőnk sem nyomdában dolgozik.) Gáborral most voltunk Pesten egy több napos kivizsgáláson. Megmondom őszintén rettentő volt számunkra, lelkileg nagyon megviselt bennünket. Szerencsére hármunk közül Gábor elég klasszul viselte a megpróbáltatásokat, bár azért napjában többször volt kiborulása. Megijed a hangos zajoktól, kiabálástól, sikítozástól. A délelőtt tartott vizsgálatokon pedig volt ezekből elég. Több gyereket vizsgáltak egyszerre, mindegyik érintett persze. Ki kevésbé, ki jobban. És persze egy szülő mindig roppant elfogult a gyerekével kapcsolatban, de most elfogulatlanul is azt mondhatom Gáborunk még a kevésbé érintettek közé tartozik. Nem agresszív, nem bánt sem másokat sem saját magát, ha valami bánat éri a kis szívét, vagy megijed valamitől-valakitől akkor nagyon kis óvatosan, finoman elkezd sírni és ha hallgatóságra talál, közli is miért bánatos. Érthetően beszél, az pedig, hogy visszhangzik dolgokat, jelenleg még inkább aranyos, mint zavaró. Imádni való és persze imádjuk is. Azért a szkreppelést sem hanyagolom, elkészült egy fotókönyvem, már "csak" fel kéne töltenem, hogy kézbe is vehessem. De bevallom várok egy jó kis akcióra... Mert már majdnem kész a következő is. És nem állok le, elkezdek majd egy mégkövetkezőt (sic). És csak azért nem mutatok egyetlen egy oldalt sem itt és most, mert annyi mindent használtam fel az oldalakhoz és persze halvány lilám sincs kitől, így pedig nincs képem mutogatni a műveim. De az a lényeg, hogy újra oda tudok ülni és kicsit alkotgatni. Hát ennyi...