Június negyedike

Június negyedikén szinte az egész országban megemlékeztek a trianoni békeszerződés aláírásáról. Nem akarok most történelmi okoskodásba kezdeni, mennyire volt igazságos, mennyire nem, ez a szerződés. Nem az én dolgom, nálam okosabbak is vitatkoznak ezeken a dolgokon azóta is. Az, hogy mégis megemlítem, annak az az oka, hogy itt nálunk is volt egy nagyon szép megemlékezés, amin Balázs is szerepelt. Egy prózát olvasott fel, szívbemarkolóan...

A nap, amelyen Magyarország „keresztre feszíttetett”

(Részletek Padányi Viktor, a neves magyar történész visszaemlékezéseiből)

De akkor már a legtöbb nemzet miniszterei aláírták a Békeszerződést, s nem lehetett bírni azt a blokádot, amelyet az utódállamok Magyarországra kényszerítettek. A kenyér, amelyet kaptunk, ízetlen volt, mert só nem volt benne; a falvakban a házak ezrei hónapokon át sötétek maradtak, mert nem volt petróleum, hogy lámpát gyújthassanak; a ruha, amelyet viseltünk, papírrostból készült, mert nem volt szövet, és azok, akiknek az élete olyan gyógyszertől függött, amely csak külföldről volt beszerezhető, meghaltak. Ezért tehát Magyarország arra kényszerült, hogy aláírja a Békeszerződést.

Hosszú töprengés után, amely a lelki agónia és megrendülés drámáját jellemezte, a kormány Bernard Ágoston népjóléti minisztert és Drasche-Lázár Alfréd volt nagykövetet nevezte ki, hogy elvégezzék a baljós cselekedetet. Május végén elutaztak Párizsba, hogy megtegyék az utat, amely sokak véleménye szerint Krisztus kálváriájához hasonlított. A Békeszerződés aláírását 1920. június 4-én, délelőtt 10 órára tűzték ki.

Ezen a június 4-i napon Magyarországon minden katonai alakulatot riadókészültségbe helyeztek, minden nemzeti gárdaegységet szolgálatra hívtak be, és a városokban a rendőrséget megkettőzték.

Ezekben a napokban rádió még nem volt használatos, de Budapest állandó telefonkapcsolatot tarthatott Párizzsal. Már reggel nagy tömegek gyűltek össze a legnagyobb napilapok szerkesztőségei előtt, hogy minél hamarabb megtudják a legfrissebb híreket, amelyeket időnként kifüggesztettek a kirakatokba. Valami különös nyugtalanság járta be Budapest utcáit már hajnaltól kezdve; a járókelők arcán belső szenvedés, fáradtság és gyakran üresség tükröződött, akár egy halottasházban a gyászolók arcán. Még a szokásos utcai zajok is tompábbak voltak.

Tíz óra után egy-két perccel megérkezett a végső megerősítés; a Békeszerződés aláírása megtörtént, ahogyan ezt a telefonvonalak tudtul adták. Ekkor megkondultak a templomi harangok, először Budapesten, majd pedig – a hír villámgyors terjedése nyomán – minden városban és faluban, a lesújtott országon végig. Két órán át, egészen délig, egyfolytában zúgtak a harangok, mintha azt mondanák: a magyarok temetik múltjukat – és jövőjüket.

Budapest perceken belül gyászba öltözött. Gyászlobogók lengtek minden zászlórúdon. Temetéseken szokásos gyászleplek takarták az ablakokat. Az utcák is gyászt öltöttek, amint feketébe öltözött férfiak, asszonyok és gyermekek ezrei haladtak lassan, arcukat könnyek borították, olykor felcsukló zokogás hallatszott. Öklök emelkedtek az ég felé, kétségbeesésből fakadó szitkok és átkok kíséretében. Az Oktogon tér egyik sarkában egy rokkant katona letépte zubbonyát, könyökben levágott csonka karjára mutatva kiáltotta: Ezért?

Az utcán idegenek ölelték át egymást gyászukban; kisebb csoportok gyűltek össze, hogy vigasztalják azokat, akik csak ültek egy padon és sírtak tehetetlenül; és a templomi harangok zúgását túlharsogta a kiáltás: „Különkiadás!” „Különkiadás!”. – Ezernyi újságárus tódult az utcákra a napi hírek gyászkeretes különkiadásával. Az emberek mohó kíváncsisággal olvasták azt, amit már tudtak, lelküket tehetetlen felháborodás rázta. A szerkesztőségi cikkeket hangosan olvasták fel a hirtelen csoportokba verődött hallgatóknak. A Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt tömeg énekelni kezdte a Himhuszt, s egyre csak zúgtak és zúgtak a harangok.

A templomok hamar megteltek a gyászolókkal, akik lelkük mélyén csak Istenbe kapaszkodhattak. A papok szószékeken imádkoztak a teljesíthetetlenért, és hogy vigasztalást nyújtsanak azoknak, akik számára már nem volt vigasztalás.

Vidéken is ez volt a helyzet. Gyász és kétségbeesés uralkodott mindenütt, de néhány kisebb verekedésen kívül rendzavarás nem történt; a törvényt és a rendet fenntartották. Minden biztonsági intézkedés hathatósnak bizonyult, alkohol kiszolgálása tilos volt. A templomi harangok pedig két órán át, egészen délig, minden városban és faluban zúgtak, csak zúgtak könyörtelenül.

Abban az időben, amikor ezek az események történtek, tizennégy éves voltam, a IV. gimnáziumba jártam. Ezen a napon osztályunknak növénytanórája kezdődött volna, s tanárunk, Kovách Demjén magas alakja megjelent az ajtóban, pontosan úgy, mint máskor. Odament lassan a katedrához, aláírta az osztálykönyvet, de ahelyett, hogy számon kérte volna a házi feladatot, ahogyan tenni szokta, egész testével előrehajolt, fejét lecsüggesztette valami egészen hosszú percig… és akkor a harangok zúgni kezdtek. Kovách Demjén kiegyenesedett, odament a kis szertárhoz, ahol a térképek voltak, levette a térképet, amelyen ez a felírás volt: A Magyar Szentkorona Országainak Politikai Térképe, s egyetlen szó nélkül a falra akasztotta. Ezután megállt a térkép előtt, egy kicsit oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és ahogyan rámeredt, mindig szigorú arckifejezése meglágyult, kimondhatatlan gyöngédség jelentkezett rajta, amilyent korábban soha nem láttunk nála. Halotti csendben néztük a térképet és az előtte álló alakot, ezt a gyászoló cisztercita szerzetest, amint fejét mind lejjebb és lejjebb hajtotta, egészen a mellére. És ahogyan a harangok zúgása behatolt hozzánk, Kovách a mély csendben inkább saját magának, s senki másnak közülünk, ezt mondta:

Consummatum est! (Elvégeztetett!)

Ötvennégyen voltunk ebben az osztályban, ötvennégy tizennégyéves magyar fiú. A keresztre feszített Krisztus utolsó szavai után valamennyien a padra hajtottuk fejünket és sírva fakadtunk.

Odakint a harangok még mindig zúgtak. Magyarország keresztre feszíttetésének napja, 1920. június 4-e volt.

Péntek…

És akkor még nem elég ez a szöveg, a szervező-rendező kitalálta, hogy amikor a szövegben az van, hogy a harangok elkezdtek zúgni, a mi kis falunk furcsa-rekedt hangú harangja - természetesen lejátszóról - elkezdett zúgni és zúgott egészen addig, míg Balázs mondta a szöveget...