Emlék

Úgy gondolkodom mindig magamról és a szeretteimről, mintha féltő gondoskodással megformázott cseréptálak lennénk, szépen díszítve. Aztán rajtunk áll már mi kerül a tálba... (Kicsi ibolyacsokor, aranyvessző, nyári eső, sárgálló búzamező piros pipacsokkal, színes levelek, formás termések, kacskaringós ágak, roppanó szőlőszemek vagy éppen zúzmara a fenyőágon. És még hasonló, más számára esetleg "értéktelen" dolgok. Hiszem, bár nem vagyok hívő sajnos, ezekért érdemes élni.) Aztán ahogy öregszik az ember , egyre több féltve őrzött tálból lesz törött cserép. Dédszülők, nagyszülők... De az emlékek velünk maradnak. És így az is, akire emlékezünk... Sok minden kavargott bennem, amikor olvastam Krisssz írását a Cewe oldalán. Sajog Attila hiánya és szerintem életem végéig sajogni is fog, de már el tudom fogadni, Neki ennyi adatott. 14 éves voltam, amikor olthatatlan szerelembe estem Attilával, négy év múlva fiatalasszony voltam, öt év múlva pedig anyuka. Senki sem értette mire ez a nagy sietség. Hát ezért kellett, bár sem Ő, sem én nem gondoltuk, nem sejtettük, merre halad, hogyan alakul az életünk. 35 év nem a halál ideje, terveink voltak, sok-sok tervünk. És persze, mint annyian sokan mások, mi is együtt akartunk megöregedni... Másfele kanyarodott az életünk. Beteg lett, négy és fél évig küzdöttünk. Ő értünk, mi érte. Nem sikerült, belefáradt, feladta. És ez volt a legnehezebb. Haragudtam is Rá sokáig. Sajnáltam magam, őszintén, vigasztalhatatlanul. Végül megértettem, nem hagyott bennünket cserben, és senki sem tehet róla, hogy így alakult. Hiányzik, de szeretek élni, és én már tudom mit ér egy élet. "Hogy lásd, egy napod mennyit ér, Néha látnod kell, Az élet hogyan fogy el..." (Zorán) Ennyi bevezető után jöjjön az oldal. (A szívem is benne van...)

 

 Felhasználtam: papír, levelek, maszk, glitter: PST Designs, virág: Geergos.

A fotót már használtam, de nagyon szeretem, és mert nincs is sok fényképünk, így biztos fogom is még. A komment pedig:

Nem is tudom hol kezdjem… Talán az elején, amikor két, "nagyongyerek" egymásra talált? Vagy a közepén? A házasságkötésnél, majd egy évre rá, a születésednél? Vagy a végén? Igen, azt hiszem a végén fogom kezdeni… Annál az évnél, amikor számunkra megállt az idő. Apa meghalt. Türelemmel viselt szenvedés után… De, ha emlékszel, ez a szenvedés csak a végén… Mert a betegsége nekünk nemcsak küzdelemről, fájdalomról, szenvedésről szólt általában. A kemoterápiák, sugárkezelések, műtétek sorában Apa tudott maradni. Aztán a hír. Azon a napon, reggel nyolc órakor már nem bírta tovább... Fájdalom, könny. Sok-sok könny. Zsanáék vittek el, „birtokotjárni”. Kicsi megnyugvás volt számodra az a környezet. Csak pénteken kaptalak vissza, a temetés napjára. Délelőtt még vadvirágot szedtetek, a csokrod Apa koporsójába került egy levéllel együtt, amit Te írtál Neki. Aztán a temetés. Emelt fejjel, Zorán dalaira. Állandóan Apa óráját nézegetted. Akkor még a zsebedben volt, azóta Móci átalakította a csuklódra, s vigyázol rá nagyon. Nagyon büszke voltam Rád, okos, bátor nagyfiam. A temetés után kínok, nemalvás, nemevés, nemnyugvás. Miért? Miért? Miért? És akkor kitaláltál egy mesét; Apa kismanó. Talán egy hüvelyknyi. Nem, nem a Matyi. Csak akkora. Körülbelül. De Ő Apa. Ha sétálunk ül a vállunkon. Hol a Tiéden, hol az enyémen. Ha nevetünk, Velünk nevet. Ha veszekszünk, befogja a fülét és roppant boldog, ha kibékülünk. Amikor nem vagyunk együtt, ide-oda repked közöttünk, nem tud választani melyikünkkel legyen... Cinkossá tett bennünket ez a manó-dolog, sokáig játszottuk. Aztán az idő lassan-lassan újra elindult nekünk: az életünkbe érkezett Szabi, majd Gábor és így újra teljes család lettünk. De apát nem feledjük soha. Karácsonykor késő délután, miután meggyújtottuk a sírján a gyertyákat és hazaérve elkezdjük öltöztetni a fát, válogathat melyik díszen szeretne hintázni. Bár Apát ismerve, inkább a tetején fog ülni… az aranyszínű csillag mellett…