2017. szeptember 7., csütörtök

Elkezdődött

Bizony, bizony. Elindultunk. Nem mondom, hogy nincs görcs a gyomromban. Az a legnagyobb bánatom, nem érzem úgy, hogy partnerek lennénk az iskolával. Nem állítom, hogy ez csak az iskola és a tanító nénik hibája lenne, benne vagyunk mi is természetesen. Előfordul, hogy nem történik meg a nagy egymásra találás iskola és otthon között. Nálunk sajnos - egy év után elmondhatom - ez a helyzet. Pedig úgy gondolom mindkét fél teszi a dolgát becsületesen, és mindenkinek fontos Gábor boldogulása. És valahogy mégsem. Sokat gondolkodtam az elmúlt tanév folyamán, vajon mit lehetne tenni a párbeszéd megindítása érdekében. De semmi sem jutott igazán az eszembe. Szeretném ha kölcsönösen tudnánk nyitni egymás felé, de mindig úgy érzem alárendeltként kezelnek, nem partnerként. És akkor beindul a dacosságom és már nem tudok kedvesaranyoscsicsergőanyuka lenni. A kioktatás nem tesz jót nekem. Az iskola egy éve tud Gábor létezéséről, én azért pár évnyi előnyben vagyok és mindenki, bárki, akárki, tanító néni elhiheti, nálamnál jobban senki sem ismeri őt. Talán apukája még.
Aggódom, mert tavaly elindítottunk egy eljárást a Gábor számár előírt gyógypedagógiai asszisztensért. Az eredménye pedig az lett, hogy szeptember elsején már tárt karokkal várta kisfiút V. az asszisztens. Örültünk, vége lesz az átkozott ceruzaevésnek, mivel lesz valaki aki szemmel tartja, segít neki ha kell, stb. Ám úgy látszik Szabi jóslata, miszerint Gáboron fognak "bosszút állni", beigazolódott. Pedig bíztam benne, hogy nem, hiszen intelligensek és kedvesek a tanító nénik. Emberismeretből megint kaptam egy óriási egyest. Ami vicces is lehetne, csak az a baj, hogy Gábor szenved. Nagyon. Tudniillik második tanítási napon (hétfőn) melléültettek egy kislányt, akit nem bír elviselni. Olyan szinten, hogy jelenleg nem akar iskolába menni, azt kérdezgeti mikor lesz az őszi szünet. Egy olyan gyerek, aki tavaly azon mérgelődött, hogy minek vannak szünetek, hiszen akkor zárva van az iskola. Bizony. Azért óriási változás ez... Ja és a két gyereknek helyet kellett cserélnie, így V. már a kislányt segíti aki mindig lemarad. ??? Tehát jelenleg az a helyzet, hogy szereztünk asszisztenst egy kislány mellé. Tökjófej szülők vagyunk. Még nem tudom mit fogunk tenni, mert lépni muszáj lesz. Kedd reggel tanító néni mosolyogva közölte velem, R. mellé is kell ülnie valakinek. ÁÁÁÁ. Bízom benne azért jót tett a lelkének ez a lépés, és így legalább ő elégedett, bár elég szomorú, ha egy gyerek kétségbeesése okoz számára örömet.
Kezdem érteni miért dönt sok szülő az otthon tanítás mellett. Csak az a gond, hogy Gábornak kellenek a szociális interakciók. Nagyon. Ezért számunkra a magántanulóság nem járható út.
Féltem a gyerekem. Utálom az iskolát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése