2017. április 7., péntek

Csillapítanám a szomjamat..

A címben található megjegyzés három nappal ezelőtt, vacsora után hangzott el Gábor szájából. Egy csomót echolál, vagyis visszhangzik, de olyan jól tudja, hogy nem tűnik fel az embereknek. Ezzel a mondattal is találkozott valahol és este fél nyolckor úgy gondolta - teljesen helyesen - alkalmazza a hallottat. Amúgy jól telnek a mindennapjaink. Vagyis nem mindig jól. Van amikor jól, van amikor kevésbé jól. De a 'hogyan továbbokra' mindig megtaláljuk a válaszokat. Hol előbb, hol később.
Kisfiú szeptembertől iskolás lett. Sokkal jobban vette-veszi az akadályokat, mint reméltük. Gyógypedagógiai asszisztens nincs mellette, sőt pedagógiai asszisztens sem. Egyedül boldogul. Úgy-ahogy. A gyerekek szeretik, szófogadó, így a tanító nénik is szeretik. Azt, hogy milyen őrült kontroll alatt tartja magát reggeltől délutánig csak mi tudjuk. Meg persze ő. Annyira elfárad szegény ettől a megfeszített figyelemtől, mire hazajön az iskolából szinte zombi. Szerencsére házi feladat jellemzően nem marad. És szigorúan nem gyakorlunk, csak hétvégén. Akkor sem visszük túlzásba, nem akarom elvenni a kedvét a tanulás örömétől. Nem akarom, hogy 'jajmármegintgyakorolnikell' legyen. A tanító nénik fogadó órán nem tudtak beszámolni nagyobb gondokról, inkább dicsérték. Egy baj van vele, mondták, nem olvas gyorsan. A tanító nénik szerint. Könyörgöm, elsős. Szerintünk szépen olvas. És a gyógypedagógus fejlesztője szerint is szépen olvas. Ami pedig nagyon fontos, érti is, amit elolvas. Bólogattam, persze, persze majd gyakorlunk itthon. De nem nagyon akarom nyúzni. Erre tegnapelőtt délután hazajött egy könyvvel és a fejlesztés után - későn - olvasta. Elég fáradt volt, ezért tele hibával, még az egyszerű szavakban is hibázott. Apja kijavította, erre összedőlt a világ. Ami azért félelmetes, mert ha összedől a világ, akkor bántani szokta magát. Szerencsére nem jutott el odáig. Most akkor mi legyen? Gyakorlás itthon szétesett gyerekkel, aki képtelen figyelni és javítás után elveszíti az önkontrollját, ezzel szétcsapja az esti családi idillt? Vagy nemgyakorlás itthon, viszont akkor - mivel nem tud még füllenteni sem - simán eljut az iskolába a híre, hogy ma sem, ma sem, ma sem, ma sem, és pénteken sem gyakoroltam otthon olvasást. Hát, valószínűleg az utóbbi várható, ismerve a hozzáállásunkat (ami erősen gyerek-központú, de nem szégyelljük).
Voltunk világnapon idén is. Persze 5 perc után hangos volt a koncert, sok az ember. Szokásunkhoz híven félrevonultunk, aztán még félrébb, végül az udvaron kötöttünk ki. Kis madárcsicsergés, zöld fű: kisfiú szenzorai rendbe jöttek, mehettünk vissza. De távolabb a történésektől, ami nem okoz már gondot, sok más mellett ezt is el tudtuk engedni. A lufis felvonulás után kapott egy fagylaltot (csodálatosan langyos idő volt, még este is). Akkor készítettem róla telefonnal egy fotót. Ha ránézek, benne van minden, amit az autizmusról gondolok: a fiam kék lufikkal (idén három kellett), háttal a világnak, elégedetten nyalogatva a csokoládé fagylaltot, halad felfelé a lépcsőn.


Összességében boldog család vagyunk, hullámvölgyekkel. De ez minden családnál így van. Egy csomó vicces helyzet van Gábor miatt, amin napokig tudunk derülni, a nem annyira vicceseket pedig megoldjuk, vagy megoldást keresünk. Nincs is más hátra, mint előre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése