Tilosban járok...

Tudniillik dolgozom, jobban mondva dolgoznom kéne. Szerencsére munkahelyemen senki sem tudja, hogy blogolok, így a lebukás veszélye sem túl nagy. Annyi, annyi minden történt velünk az utóbbi időben, elmondani is sok, hát még leírni. Bár a 10 ujjam szalad a billentyűkön, mint a csuda, köszönhetően annak, hogy iskolába járok megint (hurrá-hurrá) és sokat gépelek emiatt. Ha nagy leszek jogi asszisztens leszek. Az első félévem már a zsebemben és jó úton haladok, hogy a második is meglegyen. Amúgy mindketten, Szabi is és én is új munkahelyen dolgozunk már. Még a nyáron történt, hogy nyomdánk tulajdonosa (jobban mondva a nyomda tulajdonosa) bejelentette, hogy eladta a céget a legnagyobb konkurensünknek. Pár dolgozót átvesznek, de a többségnek útilapu. Nem volt öröm. Még most sem az. Pedig elmondhatom, hogy - ismerve a hazai viszonyokat - még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Szabi is dolgozik már, én pedig január 31-én kiszédelegtem a nyomdából, február elsején pedig már az új munkahelyemen kezdtem. Az új tulajok sokszor felajánlották, mehetünk Vácra dolgozni mindketten, sokat gondolkodtunk is, mi legyen; de nem vagyunk bevállalósok és Gáborral sem tehetjük meg, hogy a hónunk alá csapjuk, mint egy plüssnyuszit és nekiindulunk a nagyvilágnak. Mert ha nem találjuk meg a helyünket, akkor mi lesz? Jövünk vele vissza? Ez még egy normálisan funkcionáló kicsinek sem lenne vidám, Ő viszont speciális eset. Így maradtunk itthon. Azért néha eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha... hiszen a nyomda mindkettőnk számára örök szerelem marad. (Jelenleg egyikőnk sem nyomdában dolgozik.) Gáborral most voltunk Pesten egy több napos kivizsgáláson. Megmondom őszintén rettentő volt számunkra, lelkileg nagyon megviselt bennünket. Szerencsére hármunk közül Gábor elég klasszul viselte a megpróbáltatásokat, bár azért napjában többször volt kiborulása. Megijed a hangos zajoktól, kiabálástól, sikítozástól. A délelőtt tartott vizsgálatokon pedig volt ezekből elég. Több gyereket vizsgáltak egyszerre, mindegyik érintett persze. Ki kevésbé, ki jobban. És persze egy szülő mindig roppant elfogult a gyerekével kapcsolatban, de most elfogulatlanul is azt mondhatom Gáborunk még a kevésbé érintettek közé tartozik. Nem agresszív, nem bánt sem másokat sem saját magát, ha valami bánat éri a kis szívét, vagy megijed valamitől-valakitől akkor nagyon kis óvatosan, finoman elkezd sírni és ha hallgatóságra talál, közli is miért bánatos. Érthetően beszél, az pedig, hogy visszhangzik dolgokat, jelenleg még inkább aranyos, mint zavaró. Imádni való és persze imádjuk is. Azért a szkreppelést sem hanyagolom, elkészült egy fotókönyvem, már "csak" fel kéne töltenem, hogy kézbe is vehessem. De bevallom várok egy jó kis akcióra... Mert már majdnem kész a következő is. És nem állok le, elkezdek majd egy mégkövetkezőt (sic). És csak azért nem mutatok egyetlen egy oldalt sem itt és most, mert annyi mindent használtam fel az oldalakhoz és persze halvány lilám sincs kitől, így pedig nincs képem mutogatni a műveim. De az a lényeg, hogy újra oda tudok ülni és kicsit alkotgatni. Hát ennyi...